- -
Ilus néééni! hasított bele a levegőbe a jól
ismert hang, ami ha útjára indul, akkor a levegő beleborzong, a kés megáll a
vajban és a gondolat futásnak ered. Illetve csak menekülne szegény, de nem tud,
mert a Hang odafigyelést és megálljt parancsol. Hiába futkos a hideg a hátadon,
muszáj megállni és meghallgatni, amit magában hordoz.
Közben
a kapuzár nyelve halkan visszacsúszik a helyére és lélegzetét visszafojtva
hallgatja, ahogy a gumicsizma feketén, lassan, némi trágyaszaggal körülvéve
egyre távolabb csoszog a betonjárdán. Amikor hallótávolságon kívül ér, a nyelv
halkan kifújja a benntartott levegőt és álomra hajtja fejét.
Ekkor
ér az ajtóba a Hang gazdája, Ágnis, a kettővel felettünk lakó szomszéd.
- Adjon Isten Ilus néni!
- Szerussz Ágnis!
- Hallotta? Holnap lejön Lőrinc a faluba. Hoz
sajtot és ordát. Ha akarnak venni belőle, akkor figyeljék.
- Jól van Ágnis. Nem is tudom, hogy vegyek-é
belőle. Elég sok eső volt, nem biztos, hogy olyan jó az. Majd osztán ha nem
lesz ilyen esős idő.
- Hát tudja Ilus néni, már nem olyan semmi,
mint mikor mü voltunk majorok. Mü osztán odafigyeltünk. Ott nem kerül egy deka
sár se a tejbe vagy a sétárba. Olyan volt minden, mind az élet.
- Tudom Ágnis, de micsináljunk. Minden elmúlik
égyszer.
Aztán
múltak a hetek. A nyár perzselő volt. A határ fölött ott lebegett a forró
levegő és minden fűszál tikkadt a melegtől. Lőrinc megint lejött a faluba és
hozta a sajtot és az ordát. Mama vett belőle.
Az ordába frissen harsanó, méregzöld, üde kapor került. Rendesen megvágva. Az
illata úgy lebegett a forrósággal átitatott házban, mint valami drága francia parfüm.
Ahogy az orda és a kapor összekeveredett, az ember ízlelő bimbóin elindult az
ízek szökőárja és a Michelin-csillagig meg sem állt.
Egy
kupa liszt (állítólag én is ekkorka voltam mikor megszülettem), egy tojás, tej,
amennyi kell. Ne legyen se túl híg, se túl sűrű. Pont annyira legyen folyékony,
hogy befogja a fakanalat. A palacsintasütőbe jófajta disznózsír került. A
nyári-konyha sarkában méltóságteljesen állt az öreg, fekete kályha. Önmagában a
nyári hőségtől is képes lett volna parazsat okádani, de nem tette.
Rezzenéstelen arccal tűrte a megpróbáltatást. Újabb fahasábokat kellett
lenyelnie és a hátára felkerült egy újabb edény. Nem kellett sok idő. A zsír
pillanatok alatt elolvadt a forróság ölelésében és boldogan adta át magát a
palacsintatésztának. Sercegett, ahogy a hűvös massza belekerült és addig
csiklandozta, amíg az a sok nevetéstől teljesen kipirult. Aztán a palacsinta
másik oldalát is jó alaposan megpirongatta és már kész is volt. Így ment ez
addig, amíg az edény ki nem ürült. Ekkor a tányéron már halomban állt a
rettenetesen éhes, telhetetlen palacsinta. Természetesen nem kellett sokat várni.
Hamarosan megtölthették gyomrukat finom, illatos, friss kapros ordával. Mikor
bekebelezték az összes tölteléket, akkor boldogan tekeredtek össze és elnyúltak
a tányéron. A nagy melegtől és az izgalomtól elnyomta őket az álom.
Szerencsére
így nem vették észre, hogy egy gesztenyeszemű, barna hajú, mindenre kíváncsi,
mindenki idegein táncoló, kotnyeles kislány támadást intéz ellenük, és ahogy ők
a kapros tölteléket, a kislány bekebelezi őket.
A
sajtnak sajnos keményebb sors jutott. Kereken sárgálló, tökéletes formáját
hamar megtörte egy éles kés. Szépen cikkekre vágták. Amikor már azt hitte, hogy
darabjaiban ugyan, de végre békén hagyják, akkor következett csak az igazi
horror. Szegény, milyen boldog volt reggel, amikor a major felrakta a friss
széna közé a szekérre. A harmatos, üde legelőn nem gondolt arra, hogy mire az
este leszáll, addigra ő jobb sorsra szenderül. Beleremegett, amikor látta, hogy
előkerül a 7-s gép a kamrából és finom kezek kerékbe törik. Utolsó
pillanataiban még hallotta, ahogy egy kedves női hang azt válaszolja a
csicsergő gyerekhangnak, hogy túró lesz belőle. A fehér hurkákra hamarosan az
előbbi, finom női kéz kristályosan csillogó, hófehér sót szórt, majd alaposan
összedagasztotta. Mikor mindenki ízlésének tökéletesen megfelelt, egy nagy 5
literes borkánba gyömöszölték és egy polcra került a kamrába. Pár napig hagyták
érni. Közben egy kíváncsi gyermekhang minden nap megkérdezte, hogy jó-e már a
túró? Kész van-e? Meg lehet-e kóstolni?
Egy
napon aztán fellélegezhetett. Lekerült a celofán a borkán szájáról. Alapos,
kóstolás után egy idős, de kedves női hang megnyugtató választ adott.
- - Ez finom.
Az
öreg fekete kályhára felkerült egy fazék sós víz. Büszkén piroslott, amint a
Napfény megcsókolta az oldalát. Ő már tudta, hogy rendkívüli dolog készül.
Cinkos kacsintással üdvözölte a puliszkakeverőt. Szorgos kezek kiterítettek egy
újságpapírt a viaszos vászonnal borított asztalra, majd egy kupa
puliszkalisztet borítottak a szitába. Lassú, alapos mozdulatokkal, a szita
oldalát ringatva kecsesen, mint ahogy egy anya ringatja álomba gyermekét,
megszitálták a lisztet. A darát egy laza mozdulattal kiborították az udvaron
vidáman kapirgáló és Nap-sárgán csipogó csibéknek. Majd a finom puliszkalisztet
óvatosan az örömtől bugyogó forró vízbe borították. Mikor alaposan
megismerkedtek, akkor lépett színre a puliszkakeverő. Óvatos, lassú, de mégis
határozott mozdulatokkal házasította össze ezt a három elemet. Majd amikor
elkészült a művelettel a ráncos kezek visszatették az örömtől kicsattanó fazakat
a kályhára és hagyták szuszogni. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiborították
egy lapítóra és elkezdődött a művelet. Feketén, vékonyan feszülő húrjával a
puliszkaszelő megkezdte munkáját. Óvatosan vágta ki a rétegeket a sárgán
gőzölgő puliszkából. Egy sor puliszka, egy sor túró. Addig, amíg a lábos tele
lett. Akkor fedőt tettek rá és visszakerült a kályhára. Amíg a túró elolvadt a
gyönyörtől, addig egy kicsi kéz piros hagymát pucolt. Aztán a ráncosabbik megvágta
a hagymát és az asztalra tette.
Végül mindannyian körülülték a nagy asztalt. A
kislány a kanapén ült volna, ha felérte volna az asztalt. De még kicsi volt.
Így egy erős, férfikéz egy fonott kisszéket tett a kanapéra és így már a
kislány is elérte a tányért. Halkan, csendben falatoztak. Egy falat puliszka,
egy szilat hagyma. Mindenki elmélyült az ízek kavalkádjában. A legboldogabb egy
ráncos, napbarnított, ősz hajjal borított homlok volt. Az ízek hulláma nem volt
képes megmaradni odabent az ízlelőbimbókon és bizony túlcsordult. Ez úgy derült
ki, hogy a napbarnított ráncok között elindult hatalmas cseppekben és lassan
csörgedezett addig, amíg egy puha pamutzsebkendő útját nem állta.
- - Ez jólesett. Köszönjük a reggelit! És
megivott egy nagy csupor jéghideg vizet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése