A hencegő és a fennhéjázó

Ködös, hideg, nyálkás november volt. Az embernek a nem létező ízületei is reumát kaptak az időjárástól. Ha tehette volna, senki még az orra hegyét sem dugja ki a fűtött lakásból.

A kamra polcain fegyelmezett glédában sorakoztak a különböző őszi termények: alma, pityóka, cékla, torma, hagyma, sütőtök délről érkező banán és narancs, néhány paprika, murok és petrezselyem. A kinti időjárási viszonyokról a rádióból értesültek és boldogan hortyogtak a kellemesen langyos sötétben. Mindenki elégedett volt, hogy az orrát sem kell kidugnia ebben a reumás időben. 

A társaság álmát a hirtelen felpattanó kamraajtó és a szúrósan beáramló fény zavarta meg. Megdöbbenve tapasztalták, hogy új lakó érkezik közéjük. Miután a káprázat elmúltával visszanyerték a látásukat, hümmögve méregetni kezdték az új jövevényt. Olyan fura volt de valahogy mégis ismerős. Formája szerint alma, mintázata szerint sütőtök, színe inkább jól-érett körte. Hiába tanakodtak, nem tudták kitalálni, hogy miféle szerzet ez. 

Természetesen az új lakónak is feltűnt a hirtelen támadt sutyorgás és a büszkesége nem engedte, hogy tovább hallgasson. Amolyan úri módon köhintett és illedelmesen (túlságosan is) köszönt. 

- Khm. Nos, engedjéthek meg khedves barháthaim, hogy bemuthathkhozzam!

- Nem vagyunk mi a barátaid, hiszen még nem is ismerünk! - csattant fel a sarokban egy pirospozsgás alma.

- Igen thiszthelth khisasszony, hadd fejezzem khi abbéli rheményem, hogy hamarhosan a barháthai közötth thudhathom magam, akhi szerhény személyemeth thekhinthve Alma lennékh, a Birsh famíliából. Igen rhithka, nemesi család. Gyökherünk az ősi khínáig nyúlik vissza, ha érhthithek mirhe gondolok. 

- Jajj, ne tessen már fennhéjázni kérem! - nyafogott a kis piros a sarokban. 

- Köszönjük a bemutatkozást! -  szólalt meg méltóságteljesen a sütőtök, aki eddig csak csendes személője volt az eseményeknek. 

- Javaslom, hogy mutassuk meg, hogy jó társasága akadt az Úrnak és mutatkozzunk be mi magunk is! Kezdeném tehát magammal: Tök vagyok, a Sütő családból, azon belül is a nagydobosi fajta. Innen a szép szürke színem. Távoli rokonaim élnek Ámerikában, ők az Orange nemzetség tagjai. 

- Kedves Uram, én Ida vagyok a Red család sarja és besorolásomat tekintve alma. 

- Jómagam Pityóka lennék. Őseim Burgundiából érkeztek magyar területre, de az ő gyökereik Dél-Amerikáig nyúlnak vissza. Szóval kedves Birsh úr, lehet, hogy őseink ismerhették egymást és most együtt kanasztáznak az örök vadászmezőkön. 

- Tiszteletem, az én nevem Beta Vulgaris. A nevem ne tévesszen meg senkit. Kicsit sem vagyok közönséges. Sokkal inkább földközi-tengeri nemes (erre bíbor színem a merő bizonyíték), Cékla. 

- Torma vagyok, a Csípős fajtából. Bárki bepróbálkozik nálam, szeme nem marad szárazon. Egy valaki képes elviselni engem, az én drága szerelmem, a fent említett Vulgaris kisasszony.

- Mi itt szintén a déli nemzetség tagjait erősítjük, bár kissé délebbi, mint a fent említett Cékla kisasszony. Minket igazi vasmadarak szállítottak ide: én lennék Narancs, az Édes fajtából, itt mellettem az útitárs az igazi paradicsomi nevet viselő Ba Nándor. 

- Pityóka Úrhoz hasonlóan az én őseim is Ámerikai földben eresztettek először gyökeret, méghozzá Kalifornia területén. Nevem, itthon csak egyszerűen Paprika. 

- Üdvözlöm! - szólalt meg kényes hangon valaki. A nevem Otília, a Carotti családból.

- Petrezselyem vagyok. A Kőtörő család sarja. 

- Igen khöszönöm ezth a széleskhörhű bemuthatkozásth. Úgy láthom thényleg jó csapath.

A nagy izgalmak után, a kellemes sötétben mindenkit elnyomott az álom. Teltek a napok és egyszer valaki újra felnyitotta a kamra ajtaját. Mindenki riadtan figyelt. Kíváncsiak voltak, hogy ki kerül kés alá.

Meglepődve tapasztalták, hogy éppen a nagyszájú, arcoskodó Birsh-re esett a választás. Hiába tiltakozott szegény fráter, éles késsel szépen lekanyarintották a viaszosan csillogó héját, jéghideg víz alatt megmosták és ha ez nem lett volna elég, akkor szép, szabályos cikkekre vágva beledobálták egy fazékba, újabb adag hideg vízzel nyakon öntötték és begyújtották alatta a lángot. Miközben a víz gyöngyözve melegedett, gyermekkorára gondolt. Arra, hogy milyen szép is volt a kert bejáratánál köszönteni az arra térő látogatót, bájosan rámosolyogni a gazdasszonyra, kedélyesen nevetgélni a szőlőfürtökkel és huncutul kacsintani a felkelő Napra. Emlékezett a nyári esők illatára, a paradicsomok pirosan mosolygó arcára, a zamatos Zala-gyöngye fürtökre és beleborzongott ha a hűvös őszi szelek jutottak eszébe. Amikor már a víz meleg volt, mellé került néhány igazán különleges kristály, mint utóbb kiderült a Cukor családból. Majd a cukor mellé lassan megérkezett egy hozzá hasonlóan szerencsétlenül járt fráter. Őt előbb ketté vágták, majd kitekerték a nyakát, végül mindenestül bele dobták a forró, cukros lébe. Nem csoda, hogy Citrom ábrázata lett. Bugyogott a víz, az illatok csak úgy ugráltak kifelé a fazékból, amikor újabb tortúra következett. Egy hegyes villával szúrópróbát végeztek őnagysága Birsh Úr húsán és megállapítást nyert, hogy kellő képpen megpuhult. Ekkor érekezett a társaságba az illatos Móni. 

- Háth the meg milyen furhcsa szerhzemény vagy? - kérdezte a riadt rudacskát a birs.

- Móni vagyok. Cinna Móni, ismertebb nevemen, Fahéj. Őseim a messzi Kínában élnek. Azt mondják, hogy Te meg én nagyon jó párost alkotunk! 

- Háth perhsze, hogy kitűnő párhos vagyunkh. Szárhmazásunkhat thekinthve honfithárhsak lennénk. 

Alig telt el pár perc és az kettejük románca betöltötte az egész lakást. A tüzet elzárták és az újdonsült párt hűvösre tették. 

Hamarosan ízletes desszertként látták viszont a napvilágot a család ebédlőasztalán, ahová díszes kristály-kelyhekben szolgálták fel. Amint a kristálycsillár függőin megcsillant a bágyadt őszi napfény, Birsh barátunk azt érezte, hogy ez az ő előkelőségéhez méltó földi paradicsom. 

Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy miből lesz a cserebogár?

Január volt. Hideg és fehér. A súlyos, ezüstösen szikrázó hótakaró alatt békésen szunnyadt a falu. A hó, mint egy puha dunyha terült el az őszi szántás fekete hepe-hupáin, az őszi vetés éppen csak csírába szökkent magvain és a sok-sok árválkodó kerten, amik mind arra vártak, hogy jöjjön az illatos tavasz. Csak a házak kéményei dolgoztak buzgón, fáradhatatlanul. Szünet nélkül okádták a füstöt, rengeteg munkát adott nekik a fehéren szikrázó, hideget fúvó Télkirálynő. Nem volt megállás. A feketéllő kályhák gyomrába jófajta, száraz, még a nyáron előkészített, tűzifa került. Példásan glédába állított hasábok hortyogtak békésen a tetők alatt és arra vártak, hogy hidegtől kicsípett kezek bevigyék a kályha alatti fásládába és tűzre rakják. Minden egyes hasábra kemény munka várt. Egyrészt szükség volt a finom, illatosan illanó füstjére a disznóságoknak és a puha, ölelő, csábító melegére a ház lakóinak. Ezidőtájt a disznóság már a padláson volt szépen, sorban felakasztva. A súlyos gerendákról fegyelmezett, egyenes rendben, rudak lógtak. Ezekre került a sok ízletes finomság, amit Karácsony előtt szorgos kezek készítettek az egész nyáron át hízó disznóból. Előbb a szalonna, mert annak sok füst kell, vastagabb. Majd a sonkák, a kolbász, az oldalasok és egyéb készítmények vártak az illatos füstre.

A házakban az emberek egy pohár beszélgetés mellett mulatták az időt. Ki kalapot font, ki főzött, ki csendesen horkolt, másutt halkan és serényen percegtek a kötőtűk. A meleg konyhákat betöltötte a hasábok ropogásának szelíd dallama és pirosan játszó lángnyelvek festettek pillanatképeket a falakra.

Odakint néha ugatni kezdett egy-egy kutya, jelezve, hogy idegen léptek zaja zavarta meg a tél nyugalmát. Az istállókban álmatag jószágok kérődztek és a széna halk roppanásának hangjára megállt a szú percegése a fában és csendesen hallgatózott. A tyúkudvarban néha egy-egy hangoskodó nőszemély kotkodácsolása hozta mindenki tudomására, hogy éppen világra jött egy tojás. A kakas csak lustán ült a kakas-üllőn és figyelt. Nem volt kedve a tyúkokkal foglalkozni. Kukorékolni még annál is kevesebb. Fogvacogtató hideg volt. Ki akarna ilyenkor torokbajt kapni?

        Ebben a kellemesnek nem mondható időben, az ősz hajjal fedett fejre vastag, téli keszkenyő került, a lábak meleg mamacipőbe bújtak, a hát melegét vastag pufajka vigyázta. A lábak lassan, óvatosan megtették a három lépcsőnyi utat lefelé, majd még ennél is óvatosabban nekiindultak a végtelen fehérségnek. Az egyik kéz felemelt egy pléh vidret, majd a másik óvatosan kinyitotta a kertkaput. Lassan haladtak a nagy hóban arra, ahol a legporonyóbb, legfinomabb, legfeketébb föld szunnyadt békésen a hó alatt. Komótos mozdulattal előbb félretolták a havat, majd lassan elkezdték kapirgálni a fagyott földet. Kemény volt a munka, fázott a kéz, gyöngyözött a homlok, remegtek a lábak, a lehelet vonatfüstként gomolygott a hideg szikrák fölött. A vider pedig lassan megtelt fekete, hideg, fagyos, zsíros földdel. Az átfázott lábak az előzőnél óvatosabban elindultak visszafelé, a didergő kezekben a földdel teli vider utazott. A kislány csak állt a fűtött konyhában, orrát a párás, helyenként jégvirágos ablakhoz nyomta és kíváncsian kémlelte a kertet. Egyszercsak észrevette befelé jönni a nagymamát. A gesztenyeszemek nagyra kerekedtek és értetlenül figyelték, hogy mit keres idebent egy egész vider föld, mikor nyáron egy szem homok sem mehet be. A nagymama figyelmes szemei észrevették a furcsa csillogást a gyermek tekintetében és rögtön megértették, hogy helyre kell tenni néhány dolgot abban az okos kis fejecskében. Az idős hölgy levette magáról a vastag ruházatot. Kilépett a mamacipőből, a lerben melegedő téglát a kályha melletti kicsi szék elé tette. Leült, átfázott lábait a forró téglára helyezte és hagyta, hogy a meleg átjárja az egész testét. A konyha melegénél is melegebb, szeretetteljes hangon elmesélte a barnahajú okos fejecskének, hogy azért kell behozni a földet, hogy a kályha alatt alaposan felmelegedjen. Mert ennek a földnek nagyon fontos szerepe van.

Erre felkapta a fejét a legkíváncsibb galacsin is, mert amikor a szikrázó hótakaró alól kikerült, maga sem értette, hogy mi történik éppen. Miért zavarják meg álmát és miért szedik ki a puha dunyha alól? Csendben, figyelmesen fülelt és megtudta, hogy ennél jobb dolog nem is történhetne vele. Idén ugyanis ő lesz a táptalaja minden apró magvacskának. Tőle várják azt, hogy majd szárba szökkenjen, és szépen cseperedjen benne az új ÉLET.

 A kicsi fülek kíváncsian hallgatták, a szemek elkerekedtek és a szürkeállomány döbbenten szívta magába a tudást. A vider bekerült a kályha és a fal közé azért, hogy járja át jól a tűz melege és magába szívja a fában rejlő összes energiát, hogy majd becsülettel el tudja végezni a rá váró nemes feladatot.

A hetek múltak, a tűz csendesen duruzsolt és a vider halkan lapult meg a konyhában. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre valami történjen. Aztán történt is. Egy napon megeredt az eszterha. Odakint nagy dolog volt készülőben. A kályha mellett hallgatózó földmorzsák minden porcikája bizseregni kezdett. A Nap álmatag sugarai lassan elkezdték simogatni a dombokat és az erdők tetejét, majd lenéztek a faluba is, ahol a hideg szürkeség után nagy örömmel fogadták őket. A háztetők, mintha milliónyi gyémánt borítaná őket, szikráztak az örömtől, az ablakok fényesen csillogtak, a kakas is másképp kukorékolt és a kutya boldogan ugrált.

A házban lassú léptek közeledtek a varázsdoboz felé. Ráncos kezek óvatosan leemelték a polcról és nagy szeretettel és várakozással az asztalra tették. Majd a lépések lecsoszogtak a pincébe, ahol tisztán, a következő szezonra előkészítve sorakoztak az edények. Ezek főzésre alkalmatlanok, viszont még remekül felhasználhatók egy új szerepben. A szivárvány szinte összes színe fellelhető volt a párás, meleg, homályos pince döngölt földjén. A méretek is nagyon különböztek. De mindegyiknek különös szerepe volt. A nagyobb edényekbe került az, amiből sok kell, az aprócskákba az, amiből elég egy pár szál is. Az idős szemeket megnyugvással töltötte el a látvány. Minden úgy van, ahogy ősszel rácsukták a nehéz ajtót. Semmi nem bontotta meg a rendet. A fazakak, lábosok, csuprok és dobozok éppen a régmúlt, illatos főzésekről álmodtak, amikor a gondos kezek felemelték őket és bevitték a konyhába. Egy pillanatra megörültek, hogy újra valami nyárszagúan illatozó, finom eledel kerül beléjük, de aztán mégsem ez történt. Szépen felsorakoztatták őket a földön és következett a mérnöki tervezés.

Első lépésként két nagy és két kicsi kéz színültig töltötte őket a kályha mellett kellőképp felmelegedett földdel. Mikor minden göröngy fegyelmezetten, puhára morzsolva elfoglalta a helyét, következett a legnagyobb és legizgalmasabb kérdés. Melyik edénybe mi kerül? Ekkor lépett színre a varázsdoboz. A gyomra számtalan papírstaneclit rejtett, amiben az elmúlt nyár emlékét, illatát, varázsát, szerelmes csókját őrizték apró magvacskák. Mindegyik gondosan feliratozva: ki lakik benne, melyik évjárat és melyik fajta. A staneclik szépen felsorakoztak a nagy asztalon és tüzetes tervezés után beindult a gépezet. A magok a finom, meleg, puha földre hullottak. Szépen sorban, ahogy minden évben. Nem túl sűrűn, de nem is túl ritkán. Pont úgy, hogy elég legyen, de maradjon arra az esetre is, ha pótolni kell. Ha valami titkos féreg elrágja a gyöngéd gyökereket a föld alatt.

Mikor minden szem a helyére került, akkor a kicsi kezek óvatosan, lassan, féltő gondossággal betakarták földdel az apró csodákat. Nem túlzottan. Csak éppen annyira, hogy meghallják a déli harangszót. Aztán következett az egyik legfontosabb feladat. Az idős hölgy alaposan meglocsolta minden egyes edény tetejét. Kell a víz az új élethez! Ezt követően a nagy ablakok mellett, precízen előkészített ideiglenes polcokra szépen felsorakoztak az edények. Mindegyikben egy-egy fapálcikára szúrt címke jelezte lakója kilétét. Mikor mindenki a helyén volt, akkor következett a legfontosabb, végső mozzanat: minden edényt alaposan meghintettek szeretettel. Egy nagy marékkal az idős hölgy és egy kis marékkal a mindenre kíváncsi gyereklány.

Bár az edények csöndesnek tűntek, a leheletfinom földtakaró alatt nagy dolgok történtek. A víz lassan beszivárgott a földmorzsák közé. Amint elhaladt egy-egy napon száradt magocska mellett, huncutul megcsiklandozta az oldalát. A magok csilingelő nevetéssel üdvözölték és boldogan szívták magukba a friss, élénkítő kútvizet. A száraz burok lassan teleszívta magát a hűsítő nedűvel és megduzzadt. Egy-egy kósza permetcsepp beszivárgott a maghéj alá és megsimogatta az alvó csíra kobakját. Amint megérezte a hűs simogatást, álmosan nyújtózott egyet, mosolyogva jó reggelt kívánt a többieknek és körülnézett. Ekkor vette észre, hogy hol van és az őt eddig szorosan ölelő héj majd kicsattan a boldogságtól. Kíváncsisága hajtotta, elindult megnézni, hogy vajon mit csinálnak a többiek. A nagy lelkesedéstől elfelejtett óvatosnak lenni és nekiütközött a buroknak. A burok duzzadt a büszkeségtől, és amint a lelkesedéssel teli csíra nekiütközött: felrepedt. Nem nagyon, csak egy kicsit, de az éppen elég volt ahhoz, hogy a kis huncut csíra kidugja a kíváncsi orrát. Amint megszabadult fogságából, teljes mellszélességgel szívta tele magát a bódító föld meleg illatával. De nem, nem elégedett meg ennyivel, kíváncsi klorofiljai hajtották előre. Mígnem két nappal azután, hogy a földbe került, ki is dugta az orrát. Nagy érdeklődéssel nézett körül a világos, tágas, meleg konyhában, de egyelőre csak a plafont látta. 

Kicsi volt még ahhoz, hogy mindent szemügyre tudjon venni. Ám amint tágra nyitott szemmel figyelt, egyszer csak hatalmas gesztenyék néztek farkasszemet vele. Éppen tűnődni kezdett, hogy vajon honnan kerül gesztenye a közelébe, amikor a gesztenyéhez tartozó hang megszólat.

-      Mama, mama! Kibútt az első! Künnvan! Látom! Jöjjön, nézze meg!

Nagy volt az öröm. Mélyen, a mag belsejében rejtőzve, nem is gondolta volna, hogy a gesztenye ennyire tud örülni és ilyen csilingelő hangja van. Amit nem is sejtett az az volt, hogy a két gesztenyéhez tartozó kislány is hozzá hasonlóan kíváncsi. Mindent tudni akar, mindenhol ott akar lenni, mindenbe bele kell nyúlni és mindent meg kell kóstolni. Bár még kicsike volt, máris nagykanállal falta az életet. Attól tartott, nehogy lemaradjon valamiről.

Ahogy a napok teltek, a föld alatt egyre többen lettek kíváncsiak arra, hogy mi lehet a földön-túl. Szépen sorban mind kikeltek, üde, harsány, roppanó színfoltot varázsoltak a meleg konyhába és csillogást vittek a barna szemekbe. Nagyon jó dolguk volt. Minden nap kaptak frissítő vízpermetet, és amikor a tavasz már a kertek alatt sétált, akkor délidőben kikerültek az udvarra, a nagy, zöld gabonás láda tetejére napozni. Jól esett minden egyes sejtjüknek a Nap csiklandozása és meleg ölelése. Estére mindig gondosan visszakerültek megszokott helyükre a konyhába. Akkor már nem nagyon kellett nyújtózkodni, hogy lássák, ami a konyhában történik. Nagyok voltak és erősek. Büszkén zöldelltek és pompáztak színes edényekben. Az edények mellkasa pedig dagadt a büszkeségtől. Tudták, hogy ugyan nem rotyogtatva, de mégis, valami nagyon-nagyon finom kerül ki belőlük hamarosan. Így lényegültek át alig pár hónap alatt melegággyá.

Amikor a palántok már annyira nőttek, hogy nem fértek el egymástól és csak bosszantották a másikat, gondosan átültették őket kisebb, egyszemélyes edényekbe. Ekkor a tavasz már kopogtatott a kertkapun és az egyszemélyes lakosztályok kikerültek a hűvös, napsütötte verondába. Mindaddig ott is maradtak, amíg a küszöböt át nem lépte a tavasz. 

Ekkor óriási dolog történt. Ezek a magukat harsányan, illegető, mutogató, fejüket a Nap fényében fürdető palántok elkezdtek fogyni a veronda ablakából és kitelepültek a kertbe. Előbb a fagyra kevésbé érzékenyek, majd szépen sorban mindenki. Boldogan integettek egymásnak a skótkockás ágyásokból és nyújtogatták kecses nyakukat a Nap felé, magukba szívva annak minden zamatát.

Nos, kérem, minden mennyei falat így indul útjára. Minden egyes lecsó apró magként kezdi a meleg konyhában, hogy ugyanoda, ám átlényegülve térjen vissza. Az élet érdekes körforgása. És mindez akkor kezdődik, amikor a hótakaró alatt mit sem sejt a szunnyadó föld. 

A képek a saját erkély-kertészkedésem tanúbizonyságai.

Létezik-e Káposzta- Mennyország?

Bordoson, a falu felső végén délcegen, bár megtépázva áll a szovjet hősök emlékműve. Annak idején a régi szép időkben kivonultak ide az iskolások és a helyi hatóságok koszorúzni és emlékezni. Aztán jött a forradalom és a demokrácia, az emlékmű darabjai pedig szépen elkezdtek fogyni. Aztán ez is véget ért és most felújították valamelyest. De ma már nem emlékezik senki. Nagyapám mindig azt mondta, hogy nem kell bántani őket, hiszen ők is ugyanolyan katonák voltak, mint a magyarok. Őket is várta haza valaki. Egy feleség, egy jegyes, egy anya, gyerek/gyerekek. Igazán csak felnőtt fejjel értettem meg azt, hogy mennyire igaza volt és mi milyen szerencsések vagyunk, hogy ő hazatért a szovjet fogságból. Különben most ezek a sorok nem íródnának. Legalábbis nem általam.

Éppen csak harmatos volt a reggel. Meleg, nyári nap köszöntött a falura. Immár hosszú ideje tépázta az emberek idegeit, az állatok türelmét és a növények rostjait a forróság. Hőség volt, de az élet nem állt meg. A kapálásnak meg kellett lenni, hogy ne verje fel a burján a törökbúzát. Különben nem lesz termés. Ezen a tikkasztó reggelen öreg, aszott, a munkától kérges női kezek harapnivalót pakoltak a szákosba. Ehhez hasonló, ám az orosz fogságot is megjárt férfikezek kivették a vízből a degedő kapákat, a vesszővel fonott, napbarnított üvegkorsót megtöltötték jéghideg, frissen húzott kútvízzel. Az udvaron apró gyermeklábak bújtak kapálós cipőbe és izgatottan készültek az indulásra. A kapa nyele fülön csípte a szákost és egy laza mozdulattal az öregúr vállára penderítette. A gyerekek is megkapták, ki-ki a maga eszközét. Az idős hölgy meggyőződött róla, hogy minden a helyén a házban, majd gondosan becsukta az ajtót, kattant a zár nyelve, ahogy a kulcs megfordult a sötét lyukban. Lassan vállára vette a saját munkaeszközét is. A kis csapat komótosan nekiindult a hosszú útnak. Ugyanis ez az udvar majdnem a falu másik végén volt, kicsit sem közel az emlékműhöz. A kapu megnyugtatóan és méltóságteljesen zárult. Odasúgta gazdasszonyának, hogy bátran és rendíthetetlenül vigyázni fogja a jószágokat és a házat, no meg a buján zöldellő, mindenféle rovarokat és madarakat hívogató kertet.

Lassan, de határozott léptekkel mentek a falun felfelé. Alig múlt 6 óra, de már úton voltak. A vesszővel font kancsóban vidáman gluggyogott az akkor még friss víz, az utca pora magasra szállt a forró levegőben, fullasztó felhőfoszlányokat hagyva maga után.

A Fëszegben mindeközben egy kicsi, takaros, zölden álmodó házban szintén zajlott az élet. Egy kedves, idős hölgy tüsténkedett a kertben. Éppen a roppanó, friss zöldségeket kutatta fel az ebédhez. Megbeszélték, hogy aznap ő viszi az ebédet a kapálóknak. Így hát szorgosan neki is látott a főzésnek, hogy mielőtt megjön a nagy meleg és elérkezik az ebédidő, addigra elkészüljön a Mennyei lakoma.

A gyerekek ugrándoztak egy kicsit a hűs lugas alatt, magukba döntöttek egy-egy csupor hideg vizet (- Lassan igyátok, nehogy megfájuljon a torkatok tőle!) és indultak is tovább, hiszen hosszú út várt még rájuk. Nem sokkal feljebb a két gyerek beszaladt egy másik, szintén lugassal árnyékolt udvarba. Vidáman köszöntötték a nagymamájukat és már szaladtak is kifelé a kapun, hiszen menni kell. Hímosra kapálni.

Három házzal arrébb egy hasonló kis csapat várta őket indulásra készen. Egy idős házaspár és két gyereklány kapával a vállukon. Egy helyen volt a földjük. Ha csak lehetett együtt kapálták. Mikor befejezték egyik tagot, átmentek a másikba. Kalákába, hogy hamarabb meglegyen.

A népes kis csapat elhagyta azt a bizonyos emlékművet, balra lekanyarodott a Fő útról egy tikkad, poros, hepe-hupás földútra. Majd innen is lekanyarodva folytatták útjukat a célállomás felé. Itt már kellemesebb volt a járás. Meleg volt ugyan, de azért a fű és a patakparti fák kicsit kellemesebbé tették a gyaloglást. A domb aljában egyszer csak felsejlett egy ölnyi káka. Amint közeledtek, rádöbbentek, hogy ez tulajdonképpen nem egy öl káka, hanem egy elmocsarasodott terület. Ahol a lomhán elnyúló két dombhajlat találkozik, valószínűleg valami rejtett forrás bújik meg a fűszálak alatt. Olyannyira jól érezte magát hűs vize ebben az eldugott zugban, hogy már nem volt hajlandó elcsörgedezni a pár méterre levő patakig, hanem inkább itt maradt és lazán elterült. Nyomában előbb a száraz föld szívta tele magát az édes nedűvel majd lassan megjelent a jellegzetes élővilág is. 

Békák, szúnyogok, káka és ki tudja, még mennyi kincs rejtőzik a sűrűn ágaskodó buzogányok között.

Egyszer-csak megérkeztek egy másik forráshoz. Ez fürgén csörgedezett az akadályokon át a patak felé. Menekült a perzselő Nap forró csókja elől. Tudta, hogy ha csak egy pillanatra is összeérne az ajkuk, azonnal elillanna a gyönyörtől. Az érkezők ledobálták a terhüket az árnyékba és jó nagyot ittak a kellemes forrásvízből. A férfiak jó nagyot köptek a tenyerükbe, hogy ne csússzon a kapanyél és munkához láttak. A négy fürge gyermek is serényen igyekezett a sorral. Nem volt kötelező a munka és lelkesen láttak hozzá. A föld agyagos volt és nagy göröngyök nehezítették a haladást. Porzott a szárazságtól és orra esett benne a burján is. Tavaszi szántás, mert ősszel annyit esett az eső, hogy nem tudott rámenni a traktor. Kegyetlen, inkább sárga, mint barna, tippanós, fojtogató. Azt beszélik, hogy fentebb, az erdő szélében, jó mélyen elásva ebbe a természetes börtönbe, ott lapul egy orosz tank. Jött volna át a hegyen ám esős idő lévén, legénységével együtt elsüllyedt az agyagos, sárga, véráztatta földben. Nem tudni, hogy mi igaz ebből, de az tény, hogy bárki, aki az erdő alatti ösvényen végig megy, talál egy mélyedést és tudja, hogy ott van a tank. Mindenki tudja. Kivétel nélkül. Ha már elsüllyedt, legalább az erdő hűvösében nyugszik.

Érdekes hely ez a Hímos. A domb legtetején, mint egy csodás korona büszkén nyújtja ágait a kéklő ég felé az erdő. Sok vándornak nyújt hűs menedéket a forró napsugarak elől. A legmélyén sok-sok ágas-bogas bokor lakik tele rengeteg ínycsiklandó, pirosan mosolygó málnával, sötétlilán kacsintgató szederrel és ki tudja még hányféle bogyós gyümölccsel. A legtetejéről belátni az egész falut. Látni, ahogy a templom tornya délcegen emelkedik ki a tájból a falu apró házai fölé. Ez az a torony, amelyikről hajdan az orosz katonák letépték a piros-fehér-zöldet, és aminek nyomán ide is megérkezett a rettegett háború. A hosszú évek során tanúja volt rengeteg esküvőnek, keresztelőnek és temetésnek, sok-sok virágzó szerelemnek és békétlenségnek. Még a háború viharát is túlélte és most büszkén hirdeti a delet.

Ha alaposan kinyitná az ember a szemét, akkor látná, ami odabent, abban a konyhában történik, amit nem is olyan régen maguk mögött hagytak. A házhoz tartozik egy nagynak nem mondható konyhakert. A patak irányába lejt. Ám a földje pompás, fekete. Élettel szívja tele magát a gyümölcs, a zöldség. A paradicsom pirosabb, az uborka zöldebb, a káposzta fehérebb és a paprika ízletesebb, mint másutt. A patak partján emelkedő fák kellemes, hűvös árnyékot nyújtanak a méltán boldog terményeknek.

Nagy volt az izgalom azokban a napokban. A gazdasszony hazajött. Kitisztított minden gazt, kapált és rendet tett az elburjánzó gyomok között. Talán még az alma is vidámabban mosolygott a fán. Amikor a szőlőfürt rászólt, hogy óvatosan a duhajkodással, belepirult.

Ezen a fullasztó reggelen a gazdasszony elégedetten lépett be a kertkapun. Mosolyogva körülnézett és elindult. A paprika bokrok akkor vették észre, hogy valami szerszám is van nála. Valami vágásra alkalmas eszköz. Rögtön suttogni kezdtek. Bokorról bokorra szállt a hír: „itt ma fejek fognak hullani”. Ám nagy óvatosságukban elkéstek. Mire a hír megérkezett a káposztasorba, addigra a gazdasszony már egy hófehér, gyönyörű fejjel a kezében kifelé tartott a kertből. „Ezt megúsztuk”, állapították meg és megkönnyebbült sóhaj röppent a levegőbe. Ám elhamarkodott volt az öröm. Ugyanis a gazdasszony óvatosan letette a káposztafejet és elindult lassan, alaposan szemügyre véve minden bokrot a paprikák közé. A legszebb példányokat óvatosan leszakította és a kötényébe rejtette. A csípősök sem úszták meg. Kellett egy kis tűz még ebbe a forróságba. Mit ne mondjak, alaposan meglepődtek, de már nem volt menekvés.

A kútból friss vizet mert. A szerencsétlenül járt káposzta levegőt sem kapott meglepetésében. Hamarosan újra lesújtott a kegyetlen szerszám és úgy hullottak szét foltjai, mintha soha nem is tartoztak volna össze. Bánkódott is a káposztafej, hogy micsoda mostoha sors jutott neki, ám kicsit megkönnyebbült, amikor nyakon öntötték hűs kútvízzel. Alaposan megmosták a fejét és egy hatalmas vájlingba került. Egészen felfrissült a fürdéstől. Hasonló sorsra jutottak a paprikák is. Mind megfürödtek a hideg kútvízben. Elégedettem meresztették szárukat a Nap felé, mintegy dicsekedve a felfrissüléssel. Akkor még egyikőjük sem gondolta volna, ami azután következett.

A konyhában mindeközben egy nagy fazékban előbb csak gyöngyözve, majd egyre hangosabban bugyogva zenélni kezdett a víz. A gazdasszony a zeneszót hallván fogta a nagy vájlingot és bevitte a konyhába. Lassan, óvatosan felemelte a fedőt. A káposzta rostjai minden ízükben megremegtek. Pár másodperc múlva szoros ismeretséget kötöttek forró vízzel. Szépen, lassan kiürült a vájling. Pár perc múlva a kertből jól ismert paprika is belekerült a fazékba, majd ezt követte a mindig csípős nyelvű, szabad-szájú, kénszagú hagyma. A forró vízben bezzeg már nem volt kedve megríkatni senki, pedig előtte milyen élvezettel szemlélte, ha valakinek könnyeket csalhatott a szemébe. A fedő visszakerült a fazékra és a forró kályha melegétől egyszer csak elkezdtek menekülni az ízek. Előbb a káposzta rostjaiból bontakozott ki egy-egy foszlány, majd a paprika aromája sem bírta tovább a hőséget, a hagyma hiába sírt bánatában mert az ő ízanyaga is menekülőre fogta. Egy-két-há’ kacsintottak össze és mindhárman arra gondoltak, hogy amikor a födő felemelkedik, akkor megszöknek a meleg fogságából és szabadon futkároznak majd a szőlőfák alatt.

A gazdasszony újra belépett a kertbe. Ezúttal egy nyúlánk, magas, sárga-virágú egyedet szemelt ki magának. Szára vastag, kemény rostú, levelei üde zöldek és cérnavékonyak. Leszakított róla egy jókora ágat és tovább lépett. Egy alacsony, apró lila virágokkal borított dús, sötéten zöldellő egyed felé vitt az útja. Belőle is szakított egy ágat és a zsákmányát kezében tartva elsétált. Megfürdette a kis csokrot a kút friss vizében, majd spárgát tekert a nyakára és bement a konyhába, ahol békésen fortyogott a fazék. A födő elemelkedett a fazék szájáról és az illatos csokor belekerült a fazékba, ahol a többiek már békés, mély álomba zuhantak a monoton rotyogástól. Elsőnek a hagyma ébredt fel a fura, csiklandozó levelek érintésétől. 

    - Hát kegyed kicsoda? Miért nem hagy békén aludni egy tisztességes hagymát? - Khm, elnézést! Kapor lennék. Sárga-virágú, selymes levelű, fás szárú. A Fűszer családból. 

    -  Na és az a kis szende lila, aki olyan félénken húzódik meg az apró leveleivel, az kicsoda? 

    - Kérem, ő a csombor. Szintén a Fűszer famíliából. Nem, nem vagyunk rokonok, csak egyformán szeretjük a maga kedves sorstársát, a káposztát. 

A sustorgásra felébredt a káposzta és a paprika is. Meglepődve látták, hogy két új csodabogár lakótársuk van. Mikor mindannyian udvariasan bemutatkoztak egymásnak és már nem lehetett tudni, hogy melyik íz kihez tartozik, akkor belenyúlt a fazékba egy fakanál. Kiemelt egy darab káposztát. A gazdasszony nyugtázta, hogy a rostok eléggé megpuhultak és jöhet a következő lépés. 

Amit a fazékban fortyogó egyedek nem tudtak, az az volt, hogy a kályhán egy lábosban olaj hevült, a liszt pirult az olaj forró csókjától és fellegekbe szállt az édes piros paprika felemelő illatától. A gazdasszony a rántást a lobogó levesbe öntötte és jól összerotyogtatta. Amikor a káposzta már azt hitte, hogy végre vége, akkor nyakon öntötték valami hideg, savanyú löttyel. Ebben a pillanatban az összes reménye egy jobb életről végleg szertefoszlott. 

        Eközben ott kint a mezőn a gyermekek már régen belefáradtak a kapálásba és a patak parti fákon játszottak. Versenyeztek, hogy ki tud magasabbra mászni és onnan leszállni. Kacagás töltötte be a levegőt. Az idősek békésen, de kimerülten vágták, irtották a gazt. 

Egyszer-csak ismerős hangot hallottak a falu felől. Egy öblös, méltóságteljes hang indult útjára a templom-toronyból, hogy mindenkihez eljusson a hír: dél van.

A gazdasszony gondosan becsomagolta a fazakat, kenyeret, tányérokat és kanalakat tett a kosárba és lassan, ahogy a lábai bírták nekiindult a hegynek. A szorgos kis csapat már a csorgó lábánál lévő fícfa árnyékában fújta ki a forró gőzt. Mikor meglátták közeledni a kedves, szeretetteljes rokont, lelkesen felugrottak az árnyékból, a csorgónál megmosták a portól és izzadságtól ragadó arcukat és kezüket. Az asszonyok leterítettek egy abroszt a fa alá és kirakták a tányérokat, kanalakat, kenyeret. Mindannyian körülülték a terítéket. Ekkor elemelkedett a födő és a gőzölgő leves illata betöltötte a helyet. Mindenki csendben kanalazta és szürcsölte a forró eledelt, friss paprikát ropogtattak hozzá. Aki bátor volt, az megkóstolta a csípőset is. Pillanatok alatt nyom nélkül eltűnt az utolsó csepp is a fazékból. A gyermeksereg örvendezve és elégedetten kiáltott fel:

-        Ez volt a legfinomabb leves, amit valaha ettem!

Még az a kisfiú is, aki határozottan került minden káposztás ételt, mondván, hogy ő nem szereti a káposztát. Meg egyébként is drága a káposzta, minek arra pazarolni a pénzt!?

Ugyan senki sem vette észre, de a fazék oldalán csendben meglapult egy darab káposzta. Hallgatózott, hogy miről is beszélnek az emberek. Amikor a gyermekek elégedett hangját meghallotta, arra gondolt, hogy mégiscsak létezik „káposzta- Mennyország”, mert ennél szebb sorsot egyetlen káposzta sem kívánhatna magának!

Az édesen alvó gyermekek monoton horkolásától elnyomta az álom. 
Az azóta már felnőtt gyerekek mai napig úgy emlékeznek arra a lucskos káposztára, mint életük legfinomabb levesére.

A képek forrása: http://www.instantstreetview.com/

A jobb sorsra szenderült sajt és a vidáman hortyogó orda

-    -       Ilus néééni! hasított bele a levegőbe a jól ismert hang, ami ha útjára indul, akkor a levegő beleborzong, a kés megáll a vajban és a gondolat futásnak ered. Illetve csak menekülne szegény, de nem tud, mert a Hang odafigyelést és megálljt parancsol. Hiába futkos a hideg a hátadon, muszáj megállni és meghallgatni, amit magában hordoz.  

Közben a kapuzár nyelve halkan visszacsúszik a helyére és lélegzetét visszafojtva hallgatja, ahogy a gumicsizma feketén, lassan, némi trágyaszaggal körülvéve egyre távolabb csoszog a betonjárdán. Amikor hallótávolságon kívül ér, a nyelv halkan kifújja a benntartott levegőt és álomra hajtja fejét.

Ekkor ér az ajtóba a Hang gazdája, Ágnis, a kettővel felettünk lakó szomszéd.

- Adjon Isten Ilus néni!

- Szerussz Ágnis! 

-  Hallotta? Holnap lejön Lőrinc a faluba. Hoz sajtot és ordát. Ha akarnak venni belőle, akkor figyeljék.

-  Jól van Ágnis. Nem is tudom, hogy vegyek-é belőle. Elég sok eső volt, nem biztos, hogy olyan jó az. Majd osztán ha nem lesz ilyen esős idő.

- Hát tudja Ilus néni, már nem olyan semmi, mint mikor mü voltunk majorok. Mü osztán odafigyeltünk. Ott nem kerül egy deka sár se a tejbe vagy a sétárba. Olyan volt minden, mind az élet.

- Tudom Ágnis, de micsináljunk. Minden elmúlik égyszer.

Aztán múltak a hetek. A nyár perzselő volt. A határ fölött ott lebegett a forró levegő és minden fűszál tikkadt a melegtől. Lőrinc megint lejött a faluba és hozta a sajtot és az ordát. Mama vett belőle.

Az ordába frissen harsanó, méregzöld, üde kapor került. Rendesen megvágva. Az illata úgy lebegett a forrósággal átitatott házban, mint valami drága francia parfüm. Ahogy az orda és a kapor összekeveredett, az ember ízlelő bimbóin elindult az ízek szökőárja és a Michelin-csillagig meg sem állt.

Egy kupa liszt (állítólag én is ekkorka voltam mikor megszülettem), egy tojás, tej, amennyi kell. Ne legyen se túl híg, se túl sűrű. Pont annyira legyen folyékony, hogy befogja a fakanalat. A palacsintasütőbe jófajta disznózsír került. A nyári-konyha sarkában méltóságteljesen állt az öreg, fekete kályha. Önmagában a nyári hőségtől is képes lett volna parazsat okádani, de nem tette. Rezzenéstelen arccal tűrte a megpróbáltatást. Újabb fahasábokat kellett lenyelnie és a hátára felkerült egy újabb edény. Nem kellett sok idő. A zsír pillanatok alatt elolvadt a forróság ölelésében és boldogan adta át magát a palacsintatésztának. Sercegett, ahogy a hűvös massza belekerült és addig csiklandozta, amíg az a sok nevetéstől teljesen kipirult. Aztán a palacsinta másik oldalát is jó alaposan megpirongatta és már kész is volt. Így ment ez addig, amíg az edény ki nem ürült. Ekkor a tányéron már halomban állt a rettenetesen éhes, telhetetlen palacsinta. Természetesen nem kellett sokat várni. Hamarosan megtölthették gyomrukat finom, illatos, friss kapros ordával. Mikor bekebelezték az összes tölteléket, akkor boldogan tekeredtek össze és elnyúltak a tányéron. A nagy melegtől és az izgalomtól elnyomta őket az álom.

Szerencsére így nem vették észre, hogy egy gesztenyeszemű, barna hajú, mindenre kíváncsi, mindenki idegein táncoló, kotnyeles kislány támadást intéz ellenük, és ahogy ők a kapros tölteléket, a kislány bekebelezi őket.

A sajtnak sajnos keményebb sors jutott. Kereken sárgálló, tökéletes formáját hamar megtörte egy éles kés. Szépen cikkekre vágták. Amikor már azt hitte, hogy darabjaiban ugyan, de végre békén hagyják, akkor következett csak az igazi horror. Szegény, milyen boldog volt reggel, amikor a major felrakta a friss széna közé a szekérre. A harmatos, üde legelőn nem gondolt arra, hogy mire az este leszáll, addigra ő jobb sorsra szenderül. Beleremegett, amikor látta, hogy előkerül a 7-s gép a kamrából és finom kezek kerékbe törik. Utolsó pillanataiban még hallotta, ahogy egy kedves női hang azt válaszolja a csicsergő gyerekhangnak, hogy túró lesz belőle. A fehér hurkákra hamarosan az előbbi, finom női kéz kristályosan csillogó, hófehér sót szórt, majd alaposan összedagasztotta. Mikor mindenki ízlésének tökéletesen megfelelt, egy nagy 5 literes borkánba gyömöszölték és egy polcra került a kamrába. Pár napig hagyták érni. Közben egy kíváncsi gyermekhang minden nap megkérdezte, hogy jó-e már a túró? Kész van-e? Meg lehet-e kóstolni?

        Egy napon aztán fellélegezhetett. Lekerült a celofán a borkán szájáról. Alapos, kóstolás után egy idős, de kedves női hang megnyugtató választ adott.

-                                             - Ez finom.

        Az öreg fekete kályhára felkerült egy fazék sós víz. Büszkén piroslott, amint a Napfény megcsókolta az oldalát. Ő már tudta, hogy rendkívüli dolog készül. Cinkos kacsintással üdvözölte a puliszkakeverőt. Szorgos kezek kiterítettek egy újságpapírt a viaszos vászonnal borított asztalra, majd egy kupa puliszkalisztet borítottak a szitába. Lassú, alapos mozdulatokkal, a szita oldalát ringatva kecsesen, mint ahogy egy anya ringatja álomba gyermekét, megszitálták a lisztet. A darát egy laza mozdulattal kiborították az udvaron vidáman kapirgáló és Nap-sárgán csipogó csibéknek. Majd a finom puliszkalisztet óvatosan az örömtől bugyogó forró vízbe borították. Mikor alaposan megismerkedtek, akkor lépett színre a puliszkakeverő. Óvatos, lassú, de mégis határozott mozdulatokkal házasította össze ezt a három elemet. Majd amikor elkészült a művelettel a ráncos kezek visszatették az örömtől kicsattanó fazakat a kályhára és hagyták szuszogni. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiborították egy lapítóra és elkezdődött a művelet. Feketén, vékonyan feszülő húrjával a puliszkaszelő megkezdte munkáját. Óvatosan vágta ki a rétegeket a sárgán gőzölgő puliszkából. Egy sor puliszka, egy sor túró. Addig, amíg a lábos tele lett. Akkor fedőt tettek rá és visszakerült a kályhára. Amíg a túró elolvadt a gyönyörtől, addig egy kicsi kéz piros hagymát pucolt. Aztán a ráncosabbik megvágta a hagymát és az asztalra tette. 

       Végül mindannyian körülülték a nagy asztalt. A kislány a kanapén ült volna, ha felérte volna az asztalt. De még kicsi volt. Így egy erős, férfikéz egy fonott kisszéket tett a kanapéra és így már a kislány is elérte a tányért. Halkan, csendben falatoztak. Egy falat puliszka, egy szilat hagyma. Mindenki elmélyült az ízek kavalkádjában. A legboldogabb egy ráncos, napbarnított, ősz hajjal borított homlok volt. Az ízek hulláma nem volt képes megmaradni odabent az ízlelőbimbókon és bizony túlcsordult. Ez úgy derült ki, hogy a napbarnított ráncok között elindult hatalmas cseppekben és lassan csörgedezett addig, amíg egy puha pamutzsebkendő útját nem állta.

-                         - Ez jólesett. Köszönjük a reggelit! És megivott egy nagy csupor jéghideg vizet.

Bemutatkozom

Születtem. Esős, hétfői napon, a nyári napfordulón. Sáros, csatakos, ideges városban. Folyóparton.

Nevelkedtem. Hol falun, hol városban. Az elején inkább többet falun, mint a városban. Beteges voltam. A tüdőm nem bírta a városi levegőt. Később a városban. Kicsi volt. Középkori. Romantikus. Folyóparti. Történelmi.

A városnak köszönhetem az iskoláimat. A falunak köszönhetem a be nem magolható tudást.

Ki vagyok én? Mi vagyok én?
Tanulmányaim alapján érettségizett, azaz felnőtt. Segédprogramozó. A fentebbi iskolák révén Geográfus, Hidrológia-Meteorológia szakirányú végzettséggel és Földrajz tanár.
A falu nem állít ki oklevelet. Nincs papírom arról, ami a falu által lettem. És mégis azt hiszem, hogy a falu tett azzá, aki valóban vagyok. Egy rokonom szerint az ereimben nem vér, hanem termőföld folyik. 
Szkizoid módon kicsit régimódi de nagyon modern. Ismerem a sulykot de imádom az okos telefont. Ott ragadtam a két világ között. A modern kor és a régmúlt idők tanai gyúrtak azzá, amivé lettem. 

Szeptember. Balaton. Időjós. Szerelem. Diploma. Budapest. Munka. Esküvő. Gyermek. Munka. Gyermek. 

Írás.

Miről? Kiről? Miért?

Magamról. Emberekről. Ízekről. Illatokról.
Mert eljött az ideje! Mert most jött el az ideje.