Január
volt. Hideg és fehér. A súlyos, ezüstösen szikrázó hótakaró alatt békésen
szunnyadt a falu. A hó, mint egy puha dunyha terült el az őszi szántás fekete
hepe-hupáin, az őszi vetés éppen csak csírába szökkent magvain és a sok-sok
árválkodó kerten, amik mind arra vártak, hogy jöjjön az illatos tavasz. Csak a
házak kéményei dolgoztak buzgón, fáradhatatlanul. Szünet nélkül okádták a
füstöt, rengeteg munkát adott nekik a fehéren szikrázó, hideget fúvó Télkirálynő.
Nem volt megállás. A feketéllő kályhák gyomrába jófajta, száraz, még a nyáron
előkészített, tűzifa került. Példásan glédába állított hasábok hortyogtak békésen
a tetők alatt és arra vártak, hogy hidegtől kicsípett kezek bevigyék a kályha
alatti fásládába és tűzre rakják. Minden egyes hasábra kemény munka várt.
Egyrészt szükség volt a finom, illatosan illanó füstjére a disznóságoknak és a
puha, ölelő, csábító melegére a ház lakóinak. Ezidőtájt a disznóság már a
padláson volt szépen, sorban felakasztva. A súlyos gerendákról fegyelmezett, egyenes
rendben, rudak lógtak. Ezekre került a sok ízletes finomság, amit Karácsony
előtt szorgos kezek készítettek az egész nyáron át hízó disznóból. Előbb a
szalonna, mert annak sok füst kell, vastagabb. Majd a sonkák, a kolbász, az oldalasok
és egyéb készítmények vártak az illatos füstre.
A
házakban az emberek egy pohár beszélgetés mellett mulatták az időt. Ki kalapot
font, ki főzött, ki csendesen horkolt, másutt halkan és serényen percegtek a
kötőtűk. A meleg konyhákat betöltötte a hasábok ropogásának szelíd dallama és
pirosan játszó lángnyelvek festettek pillanatképeket a falakra.
Odakint néha ugatni kezdett
egy-egy kutya, jelezve, hogy idegen léptek zaja zavarta meg a tél nyugalmát. Az
istállókban álmatag jószágok kérődztek és a széna halk roppanásának hangjára
megállt a szú percegése a fában és csendesen hallgatózott. A tyúkudvarban néha
egy-egy hangoskodó nőszemély kotkodácsolása hozta mindenki tudomására, hogy
éppen világra jött egy tojás. A kakas csak lustán ült a kakas-üllőn és figyelt.
Nem volt kedve a tyúkokkal foglalkozni. Kukorékolni még annál is kevesebb.
Fogvacogtató hideg volt. Ki akarna ilyenkor torokbajt kapni?
Ebben a kellemesnek nem mondható időben, az ősz hajjal fedett
fejre vastag, téli keszkenyő került, a lábak meleg mamacipőbe bújtak, a hát melegét
vastag pufajka vigyázta. A lábak lassan, óvatosan megtették a három lépcsőnyi
utat lefelé, majd még ennél is óvatosabban nekiindultak a végtelen fehérségnek.
Az egyik kéz felemelt egy pléh vidret, majd a másik óvatosan kinyitotta a
kertkaput. Lassan haladtak a nagy hóban arra, ahol a legporonyóbb, legfinomabb,
legfeketébb föld szunnyadt békésen a hó alatt. Komótos mozdulattal előbb
félretolták a havat, majd lassan elkezdték kapirgálni a fagyott földet. Kemény
volt a munka, fázott a kéz, gyöngyözött a homlok, remegtek a lábak, a lehelet
vonatfüstként gomolygott a hideg szikrák fölött. A vider pedig lassan megtelt
fekete, hideg, fagyos, zsíros földdel. Az átfázott lábak az előzőnél
óvatosabban elindultak visszafelé, a didergő kezekben a földdel teli vider
utazott. A kislány csak állt a fűtött konyhában, orrát a párás, helyenként
jégvirágos ablakhoz nyomta és kíváncsian kémlelte a kertet. Egyszercsak
észrevette befelé jönni a nagymamát. A gesztenyeszemek nagyra kerekedtek és
értetlenül figyelték, hogy mit keres idebent egy egész vider föld, mikor nyáron
egy szem homok sem mehet be. A nagymama figyelmes szemei észrevették a furcsa
csillogást a gyermek tekintetében és rögtön megértették, hogy helyre kell tenni
néhány dolgot abban az okos kis fejecskében. Az idős hölgy levette magáról a vastag
ruházatot. Kilépett a mamacipőből, a lerben melegedő téglát a kályha melletti kicsi
szék elé tette. Leült, átfázott lábait a forró téglára helyezte és hagyta, hogy
a meleg átjárja az egész testét. A konyha melegénél is melegebb, szeretetteljes
hangon elmesélte a barnahajú okos fejecskének, hogy azért kell behozni a
földet, hogy a kályha alatt alaposan felmelegedjen. Mert ennek a földnek nagyon
fontos szerepe van.
Erre felkapta a fejét a
legkíváncsibb galacsin is, mert amikor a szikrázó hótakaró alól kikerült, maga
sem értette, hogy mi történik éppen. Miért zavarják meg álmát és miért szedik
ki a puha dunyha alól? Csendben, figyelmesen fülelt és megtudta, hogy ennél
jobb dolog nem is történhetne vele. Idén ugyanis ő lesz a táptalaja minden apró
magvacskának. Tőle várják azt, hogy majd szárba szökkenjen, és szépen
cseperedjen benne az új ÉLET.
A kicsi fülek kíváncsian hallgatták, a szemek
elkerekedtek és a szürkeállomány döbbenten szívta magába a tudást. A vider bekerült
a kályha és a fal közé azért, hogy járja át jól a tűz melege és magába szívja a
fában rejlő összes energiát, hogy majd becsülettel el tudja végezni a rá váró
nemes feladatot.
A hetek múltak, a tűz csendesen
duruzsolt és a vider halkan lapult meg a konyhában. Lélegzetvisszafojtva várta,
hogy végre valami történjen. Aztán történt is. Egy napon megeredt az eszterha.
Odakint nagy dolog volt készülőben. A kályha mellett hallgatózó földmorzsák
minden porcikája bizseregni kezdett. A Nap álmatag sugarai lassan elkezdték
simogatni a dombokat és az erdők tetejét, majd lenéztek a faluba is, ahol a
hideg szürkeség után nagy örömmel fogadták őket. A háztetők, mintha milliónyi
gyémánt borítaná őket, szikráztak az örömtől, az ablakok fényesen csillogtak, a
kakas is másképp kukorékolt és a kutya boldogan ugrált.
A házban lassú léptek
közeledtek a varázsdoboz felé. Ráncos kezek óvatosan leemelték a polcról és
nagy szeretettel és várakozással az asztalra tették. Majd a lépések lecsoszogtak
a pincébe, ahol tisztán, a következő szezonra előkészítve sorakoztak az edények.
Ezek főzésre alkalmatlanok, viszont még remekül felhasználhatók egy új szerepben.
A szivárvány szinte összes színe fellelhető volt a párás, meleg, homályos pince
döngölt földjén. A méretek is nagyon különböztek. De mindegyiknek különös
szerepe volt. A nagyobb edényekbe került az, amiből sok kell, az aprócskákba
az, amiből elég egy pár szál is. Az idős szemeket megnyugvással töltötte el a
látvány. Minden úgy van, ahogy ősszel rácsukták a nehéz ajtót. Semmi nem
bontotta meg a rendet. A fazakak, lábosok, csuprok és dobozok éppen a régmúlt,
illatos főzésekről álmodtak, amikor a gondos kezek felemelték őket és bevitték
a konyhába. Egy pillanatra megörültek, hogy újra valami nyárszagúan illatozó,
finom eledel kerül beléjük, de aztán mégsem ez történt. Szépen felsorakoztatták
őket a földön és következett a mérnöki tervezés.
Első lépésként két nagy és két
kicsi kéz színültig töltötte őket a kályha mellett kellőképp felmelegedett
földdel. Mikor minden göröngy fegyelmezetten, puhára morzsolva elfoglalta a
helyét, következett a legnagyobb és legizgalmasabb kérdés. Melyik edénybe mi
kerül? Ekkor lépett színre a varázsdoboz. A gyomra számtalan papírstaneclit
rejtett, amiben az elmúlt nyár emlékét, illatát, varázsát, szerelmes csókját őrizték
apró magvacskák. Mindegyik gondosan feliratozva: ki lakik benne, melyik évjárat
és melyik fajta. A staneclik szépen felsorakoztak a nagy asztalon és tüzetes
tervezés után beindult a gépezet. A magok a finom, meleg, puha földre
hullottak. Szépen sorban, ahogy minden évben. Nem túl sűrűn, de nem is túl
ritkán. Pont úgy, hogy elég legyen, de maradjon arra az esetre is, ha pótolni
kell. Ha valami titkos féreg elrágja a gyöngéd gyökereket a föld alatt.
Mikor minden szem a helyére
került, akkor a kicsi kezek óvatosan, lassan, féltő gondossággal betakarták
földdel az apró csodákat. Nem túlzottan. Csak éppen annyira, hogy meghallják a
déli harangszót. Aztán következett az egyik legfontosabb feladat. Az idős hölgy
alaposan meglocsolta minden egyes edény tetejét. Kell a víz az új élethez! Ezt
követően a nagy ablakok mellett, precízen előkészített ideiglenes polcokra
szépen felsorakoztak az edények. Mindegyikben egy-egy fapálcikára szúrt címke
jelezte lakója kilétét. Mikor mindenki a helyén volt, akkor következett a
legfontosabb, végső mozzanat: minden edényt alaposan meghintettek szeretettel.
Egy nagy marékkal az idős hölgy és egy kis marékkal a mindenre kíváncsi gyereklány.
Bár az edények csöndesnek
tűntek, a leheletfinom földtakaró alatt nagy dolgok történtek. A víz lassan
beszivárgott a földmorzsák közé. Amint elhaladt egy-egy napon száradt magocska
mellett, huncutul megcsiklandozta az oldalát. A magok csilingelő nevetéssel
üdvözölték és boldogan szívták magukba a friss, élénkítő kútvizet. A száraz
burok lassan teleszívta magát a hűsítő nedűvel és megduzzadt. Egy-egy kósza
permetcsepp beszivárgott a maghéj alá és megsimogatta az alvó csíra kobakját.
Amint megérezte a hűs simogatást, álmosan nyújtózott egyet, mosolyogva jó
reggelt kívánt a többieknek és körülnézett. Ekkor vette észre, hogy hol van és
az őt eddig szorosan ölelő héj majd kicsattan a boldogságtól. Kíváncsisága
hajtotta, elindult megnézni, hogy vajon mit csinálnak a többiek. A nagy
lelkesedéstől elfelejtett óvatosnak lenni és nekiütközött a buroknak. A burok
duzzadt a büszkeségtől, és amint a lelkesedéssel teli csíra nekiütközött:
felrepedt. Nem nagyon, csak egy kicsit, de az éppen elég volt ahhoz, hogy a kis
huncut csíra kidugja a kíváncsi orrát. Amint megszabadult fogságából, teljes
mellszélességgel szívta tele magát a bódító föld meleg illatával. De nem, nem
elégedett meg ennyivel, kíváncsi klorofiljai hajtották előre. Mígnem két nappal
azután, hogy a földbe került, ki is dugta az orrát. Nagy érdeklődéssel nézett
körül a világos, tágas, meleg konyhában, de egyelőre csak a plafont látta.
Kicsi volt még ahhoz, hogy mindent szemügyre tudjon venni. Ám amint tágra
nyitott szemmel figyelt, egyszer csak hatalmas gesztenyék néztek farkasszemet
vele. Éppen tűnődni kezdett, hogy vajon honnan kerül gesztenye a közelébe,
amikor a gesztenyéhez tartozó hang megszólat.
-
Mama, mama! Kibútt az első! Künnvan! Látom!
Jöjjön, nézze meg!
Nagy volt az öröm. Mélyen, a
mag belsejében rejtőzve, nem is gondolta volna, hogy a gesztenye ennyire tud
örülni és ilyen csilingelő hangja van. Amit nem is sejtett az az volt, hogy a
két gesztenyéhez tartozó kislány is hozzá hasonlóan kíváncsi. Mindent tudni
akar, mindenhol ott akar lenni, mindenbe bele kell nyúlni és mindent meg kell
kóstolni. Bár még kicsike volt, máris nagykanállal falta az életet. Attól
tartott, nehogy lemaradjon valamiről.
Ahogy a napok teltek, a föld
alatt egyre többen lettek kíváncsiak arra, hogy mi lehet a földön-túl. Szépen
sorban mind kikeltek, üde, harsány, roppanó színfoltot varázsoltak a meleg
konyhába és csillogást vittek a barna szemekbe. Nagyon jó dolguk volt. Minden
nap kaptak frissítő vízpermetet, és amikor a tavasz már a kertek alatt sétált,
akkor délidőben kikerültek az udvarra, a nagy, zöld gabonás láda tetejére
napozni. Jól esett minden egyes sejtjüknek a Nap csiklandozása és meleg ölelése.
Estére mindig gondosan visszakerültek megszokott helyükre a konyhába. Akkor már
nem nagyon kellett nyújtózkodni, hogy lássák, ami a konyhában történik. Nagyok
voltak és erősek. Büszkén zöldelltek és pompáztak színes edényekben. Az edények
mellkasa pedig dagadt a büszkeségtől. Tudták, hogy ugyan nem rotyogtatva, de
mégis, valami nagyon-nagyon finom kerül ki belőlük hamarosan. Így lényegültek
át alig pár hónap alatt melegággyá.
Amikor a palántok már annyira
nőttek, hogy nem fértek el egymástól és csak bosszantották a másikat, gondosan
átültették őket kisebb, egyszemélyes edényekbe. Ekkor a tavasz már kopogtatott
a kertkapun és az egyszemélyes lakosztályok kikerültek a hűvös, napsütötte
verondába. Mindaddig ott is maradtak, amíg a küszöböt át nem lépte a tavasz.
Ekkor óriási dolog történt. Ezek a magukat harsányan, illegető, mutogató,
fejüket a Nap fényében fürdető palántok elkezdtek fogyni a veronda ablakából és
kitelepültek a kertbe. Előbb a fagyra kevésbé érzékenyek, majd szépen sorban mindenki.
Boldogan integettek egymásnak a skótkockás ágyásokból és nyújtogatták kecses
nyakukat a Nap felé, magukba szívva annak minden zamatát.
Nos, kérem,
minden mennyei falat így indul útjára. Minden egyes lecsó apró magként kezdi a
meleg konyhában, hogy ugyanoda, ám átlényegülve térjen vissza. Az élet érdekes
körforgása. És mindez akkor kezdődik, amikor a hótakaró alatt mit sem sejt a
szunnyadó föld.
A képek a saját erkély-kertészkedésem tanúbizonyságai.
